Kéri János – a menedzser

A rendszerváltást megelőző utolsó négy évben dolgoztam Kéri János helyetteseként a Fővárosi Közműnél. Odakerülésemet hónapokig tartó, konspiratív szervezkedés előzte meg. Talán már elárulhatom, Varjú Frici szólt nekem, hogy távozni fog a laptól - egy országos hetilaphoz -,  és lesz egy hely. A Közműnél dolgozni nem csak azért volt vonzó, mert a TV akkori székháza mögött, a Belvárosban volt a szerkesztőség, hanem, mert Kéri János legendásan jó szerkesztő hírében állt, és aki meg akarta tanulni az újságírást – még inkább a lapkészítést, szerkesztést -, keresve sem találhatott nála jobb tanítómestert. Egyébként „Mesternek” először Horváth Bodzabán Pista szólította, akinek nem jött a nyelvére a „Kéri elvtárs”, ami egyébként akkoriban dívott.

Szakmai kvalitásait sokan tanúsíthatják. Igazolhatja ezt az a tíz nívódíj, amit, majd’ harminc éves szerkesztői tevékenysége alatt a Fővárosi Közmű megkapott. Amikor a tizediket ünnepeltük és tortát rendeltünk ennek örömére, a cukrászok nem nagyon látták értelmét a „Gratulálunk a tizedik nívódíjhoz!" feliratnak, és inkább a nívódíj helyett „vívódíjat” írtak. A szerkesztőségben tartott ünnepségünkön hangos derültséget okoztak ezzel a cukrászaink. Ezeken az évvégi ünnepségeken egyébként is mindig emelkedett volt a hangulat. Nem csak azért, mert befejeződött az év. Akkoriban decemberben volt a sajtónap. Hanem azért is, mert Kéri János korát megelőzően, jó menedzserként, minden évben kijárta, hogy a munkatársai a kézfogás mellé ilyenkor egy kibélelt borítékot is átvehessenek. Itt, ha nehezen is, eljutottam mondandóm lényegéhez. Kéri János, a „Főnök” – én így szólítottam, bár ezt nem szerette -, azokban a 60-as, 70-es és 80-as években volt kivételesen jó menedzser, amikor ezt a szót még nem is ismertük. 

A lapot ő találta ki és kezdettől szerkesztette. Jó érzékkel választott munkatársakat és gondoskodott szakmai fejlődésükről. A Közmű egy feszesen szerkesztett, stabil rovatokkal bejáratott lap volt, tudatosan megtervezett tipográfiával. Valamennyi újságírói műfaj jelen volt a lapban. Aki meg akarta tanulni az újságírást, nála megtanulhatta. Volt vezércikk – publicisztika -, tudósítás, hír, riport és interjú. Volt kultúra- és sportrovat.

Ne feledjük, ebben az időben készültek úgy is üzemi lapok, hogy a „szerkesztő” beküldte a nyomdába a kéziratokat, jó esetben azt jelezte, hogy melyik anyagot melyik oldalra szánja, vagy még azt se, és a nyomdászok betördelték a lapot.

És ahhoz, hogy a Mester által kitanított újdondászok minél tovább ott maradjanak, gondoskodott arról, hogy munkatársait megfizesse. A Közműtől megyei lap nem tudott munkatársat szerezni, pedig kísérlet nem egyszer történt erre. A Pest Megyei Hírlap főszerkesztője többször próbált a Közműből újságírót elcsábítani, de nem sikerült neki. Az országos lapoknak persze – mintegy száz esetben -, sikerült, de ilyenkor sem a nagyobb jövedelem ígérete dominált, hanem a presztízs… Ne tagadjuk, az újságírók is hiú emberek.

Miközben a Közműnél jól lehetett keresni – bizonyosan Kéri János is jól keresett -, azt is megtanulhatta ott, aki akarta, hogy a pénzt meg kell becsülni. A Főnök puritán életet élt. Ha meglátott a földön egy tíz-, vagy húszfillérest, mindig lehajolt érte, és nem mulasztotta el hozzátenni: „a kicsit is meg kell becsülni!”

Amellett, hogy mellette nagyon sokat tanultam az újságírásról, szerkesztésről, ez a mondata az, ami azóta is nagyon sokszor eszembe jut. És nem bántam meg.

Zelei Béla

* * * * * * * * * * * * * * *

Kéri János - a Főnök

Egykori mesterünk, főszerkesztőnk minden megnyilvánulásával, minden erejével, erőfeszítésével igyekezett bennünket a helyes útra terelni, annak ellenére, hogy akkoriban mi, gyakornokok, újságírótanoncok nem mindannyian bizonyultunk könnyű esetnek. A Hírlapkiadó Vállalat berkeiben – sok vállalati újság közül a Fővárosi Közmű egyik volt a sok között, de nem akármilyen. Tizenegy budapesti vállalat mindennapi gazdasági, kulturális, sport és egyéb eseményeiről kellett tájékoztassuk a több tízezer dolgozót, akiknek keze munkája formálta fővárosunk  föld alatti és földfeletti arculatát. Fővárosi Gázművek, Csatornázási Művek, Vízművek, Fürdőigazgatóság, Főkert, Főmterv, Településtisztasági Vállalat, Kéményseprő és Tüzeléstechnikai Vállalat, Temetkezési Intézet és a Távfűtő Művek.

Kéri  „Papa” keze alá jogászok, mérnökök, tanárok, vendéglátósok… és csupán érettségizettek is kerültek. Mindannyióukból igyekezett napilapos munkára is képes munkatársakat faragni, ami szinte száz százalékban sikeredett is.

Főszerkesztőnk rendkívüli képességekkel rendelkezett. Ha kellett nevelőnk volt, máskor szülőnk, s főképp kritikusunk. Tette mindezt értünk, a szárnyaikat bontogató újságírók érdekében. Magas követelményrendszere és vasszigora mellett – természetesen elsősorban lapleadásokat követően –, jóindulatú, barátságos játékossága feledtette velünk a munkában rendkívül keményvonalas ember stílusát. Én különösen sokat köszönhetek neki, hiszen fizikai melósból kellett, hogy írásban is helytálló embert kupáljon belőlem. Úgy érzem, ezért nekem jóval több mindent elnézett, mint a jobban képzett munkatársaimnak.

Ha nem is mindig mutatta ki, tudom, hogy sokszor örült, amikor beosztottaitól egy-egy jó írást olvashatott, esetenként javíthatott. És ami nagyon fontos: sokszor örülhetett megannyi sajtóünnepségen, amikor - összesen tíz alkalommal -, a Fővárosi Közmű szerkesztéséért és minőségéért  nívódíjat vehetett át. Igen, büszke volt az újságjára, s büszke volt ránk, munkatársaira. Az ilyenkor történt koccintásokat nem lehet feledni. Bár csak most is koccinthatnánk, elsősorban az ő egészségére, és azon munkatársainkéra, akik már nincsenek közöttünk. Azért mégis! Isten nyugosztalja és Isten éltesse „Odaát is! Mindannyiukat!”

Halla József