Boldog-szomorú évek

Meglehetősen kalandos úton jutottam a Rokka szerkesztőségébe 1979. januárjában. Előzőleg a FÉKON munkatársa voltam. Ottani szerkesztőmet, Katalint nem nagyon szerettem - már a vezetékneve sem jut eszembe. Magányos ember volt, annak minden jellemző tulajdonságával. A gyárat, a könnyűipart, a divatot viszont jobban ismerte bárkinél. Később döbbentem rá, amikor már én is szerkesztő voltam, hogy milyen sokat tanultam tőle, sőt, adott helyzetben ugyanúgy viselkedtem, mint ő.

Katalin nyugdíjazása után agyvérzést kapott, a munkája volt az élete. Még a kórházban is azt hajtogatta: mit csináljon azzal a sok tudással, amit összegyűjtött… Rövidesen meg is halt.

Utódjának 50 év körüli férfit neveztek ki, akitől végtelenül távol állt mindaz, ami Katalinnak a kisujjában volt. Hamar kiderült, hogy a mi együttműködésünkből nem terem babér. Kértem áthelyezésem másik üzemi laphoz.

December közepén boldogan adtam le a portán az utolsó fékonos kéziratokat, és mentem be a Hírlapkiadó Vállalat személyzeti osztályára, gondolva, hogy már csak találtak számomra másik szerkesztőséget. Legnagyobb megdöbbenésemre a felmondó levelet nyomták kezembe az áthelyezési határozat helyett. Könnyeim nyelve, szédelegtem ki az irodából.

Ez volt az az év, amikor kényelmesen készülhettem a karácsonyra, hiszen felmondásom elsején lépett életbe. Szüleimnek nem is mertem megmondani, hogy az újságírásra alkalmatlannak nyilvánítottak, csupán férjemre terheltem kétségbeesésem.

Azt mondják, a rosszra mindig jön valami jó. Kaptam egy távíratott a Könnyűipari Minisztériumból, amelyben meghívtak az ünnepélyes díjátadásra. Pályázatukon díjat nyertem!

Közben persze beadtam a fellebbezésem a Munkaügyi Döntőbizottságra. Mondani sem kell, visszahelyeztek munkatársnak.

Az 1979 -es  évet már a Rokkánál kezdtem. Kedves, vidám, fiatalasszony, Gál Judit fogadott. Szinte felszabadulás volt vele dolgozni. Elmentem egy termelési értekezletre, ha jól emlékszem a budapesti gyár főmérnöke mellett ültem, állandóan a kérdéseimmel gyötörtem. Ő ismertetett meg a fonás, szövés szakkifejezéseivel, a termelési feladatokkal, a vállalat helyzetével. A munkások mindig közel álltak hozzám, magam is munkáscsaládban nőttem fel. Végig jártam a vállalat gyárait és otthon voltam a Hazaiban.

Szerkesztőm nem sokat adott a formaságokra többször főzte ő a kávét, mint a titkárnőnk… Tatabányára jártunk tördelni. Egyszer véletlen rossz vonatra szálltam. Akkor még nem volt elterjedt a mobiltelefon, mire fel tudtam hívni, már a nyomdában volt. Jót nevetett rajtam, és ezzel el volt intézve ügyetlenségem.

Juditot Bradics János követte a szerkesztői székben. Nála jobb embert nem nagyon ismertem. Mindig nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak látszott, pedig nehéz életet élt. Második felesége folyton zaklatta, annyira, hogy már nekünk is kellemetlen volt. Előfordult, hogy János megszökött előle, visszautazott a falujába, de oda is utána ment… Csodáltam az önfegyelmét. Aztán egy tragikus napon elszakadt a cérna, idegei felmondták a szolgálatot…

Hunyor Zsolt szinte berobbant  lehangolt szerkesztőségünkbe. Harsogott, viccelt, mindenkit megnevettetett. Ha hibát talált írásunkban, valami pajzánsággal hívta fel rá a figyelmet. De azt a hibát többé senki nem követte el. Nem zavarta, hogy nem ismeri a vállalatot. Ha kellett, kérdezett a maga szabados modorában. Vidáman teltek vele a hetek, hónapok.  Az egyik piros betűs  ünnepen munkásőr díszegyenruhában jelent meg. Jól állt rajta, de nem mindenki fogadta tetszéssel… Ambíciója túl nőtt a Rokka szerkesztésén. Megfelelőbb állást keresett magának.

Utánuk már könnyű dolgom volt. Jól ismertem a vállalatot, annak vezetőit, tudtam ki szereti a lapot, ki köt bele minden apróságba. Szerkesztői kinevezésem első pillanatában „kilőttem” lapunk fő bírálóját. Remek segítőre találtam benne. Ismertek, elfogadtak, különösen azután, hogy a második évben már nívódíjas lett a Rokka.

Abban az időben elkezdődött a vállalat szétesése, jól látszottak gazdasági nehézségei. Emlékszem arra a pártbizottsági ülésre, amelyen tagjainak beleegyezésüket kellett adni a művelődési ház eladásához. Mindenki könnyezett, lehajtott fejjel emelte fel kezét a szavazásnál. Ahhoz a házhoz mindnyájunkat kedves emlékek fűzték. A katonák építették negyvenöt után, amikor még szovjet fennhatóság alatt állt a gyár.

A Hazai életének 70 évéből negyvennégyet kísért végig a Rokka, 1990. február 9.-iki számával búcsúznia kellett.

Utolsó lapunkban azzal köszöntem el: „És, ha a munkásélet krónikáját tovább írják, hívjanak. Visszajövök!”

Ma már tudom, hogy soha nem megyek vissza.

Tíz év után lépkedtem végig újra a budapesti gyár udvarán. Már csak az irodaépület állt különböző cégek irodájának átalakítva. A többi üzem épülete romokban. Újra éreztem a mosoda bűzét, a kész szövetek illatát, hallottam a fonó-, szövőgépek zaját, láttam a föléjük hajló kedves arcokat…

Hol lehetnek azok az emberek, akik még az utolsó percben is hitték, övék ez a gyár! A napokban találkoztam egyikükkel, elmondta, hogy ma is őrzi azt a lapot, amiben írtam róla.

Valamikor ezrek találtak biztos megélhetést a már romba dőlt falak között.  A pusztulás, a rombolás nyomai mindenütt.

Kis szerkesztőségünk kopott ablaka betörve…

                                                                           Szirmai Mária